1961-ben egy véletlen folytán jártam előszőr Zell am See-ben. Olaszországból utaztunk haza, amikor Kupfsteinben aludva előző este néztük a térképet. Mondom a férjemnek, hogy milyen szép volna végig utazni a Salzach völgyén, Salzburgig, Lajos nagyon felháborodott, hogy mit képzelek én, csak nem fog értem 160 km-t kerülni, csak  azért, hogy én kiülhessek a tó teraszára fagylaltozni, mikor innen csak 44 km Salzburg. erre én semmit sem tudtam mondani és reggel elindultunk. 1/2 óra mulva Lofernél megállitott a nyugatnémet határőr " Passport bitte" felszólítással, Egy-másra néztünk, csináltunk egy hátra arcot és neki indultunk a hosszabb útnak, a Salzach partján. Az történt ugyanis, hogy a térképén valóban, csak 44 km volt Salzburg, csak éppen közben volt a nyugatnémet határ, a Brechtesgadeni Sasfészek, és akkor még nem volt nyugatnémet átutazó vizum, ráadásul piros útlevelünk volt, amivel  nemigen engedtek volna át szó nélkül és nem is akartuk az utat elrontani holmi kioktatással.

Igy aztán bár nagyon kalandos úton, de megérkeztünk a Zeller See partjára, és megáll-tunk a gyönyörű Grand Hotel elött, ahol a csodálatos teraszon megihattam a vágyott kávémat és annyi fagylaltot ehettem amennyi belém fért.               Megcsodáltuk a tavat övező közel két-ezer méter magas hegyeket, melyeket akkor a nagy melegben is hó fedett.   Lesétáltunk a virágoban gazdag tóparti sétaúton a hajóállomásig, amelyről akkor is már szinte percenként indultak a sétahajók, vagy a vízibuszok a tulsóparton lévő remek strandra és a felette levő kis hegyi faluba, vagy körbe a tavon kerülgetve az ott megengedett elektromos csónakokat és evezősöket. Bár ez a kis kitérő akkor egy napos utat jelentett, de felejthetetlen volt és akkor még remélni sem mertem, hogy milyen sok éven át fogom ott tölteni a nyarat a családommal és mennyi örömben és boldogságban  lesz részünk.

1989-ben a világ utlevél bevezetése után  döntöttük el, hogy ezentúl az időközben felnött Zsuzsival a nyarak egyrészét ezen a szépséges helyen töltjük. Persze azt megelőzően is  sokszor voltunk itt, akár Innsbruckba átutazóban, akár Salzburgból kiránduni, vagy  a Kaprunon és Grossglockneren sielni. Az igazi nyaralás azonban 89 -ben kezdődött, amikor a minden kényelemmel felszerelt Hotel Neue Post lett az állandó főhadiszállásunk,kilátással a hófödte Kaprunra vagy a hotel előtti parkban lévő évente virágból  kialakitott hattyúra.

 Ime ez az a hattyu, amely több mint 10 évig pompázott nekünk az ablakunk alatt és a.szálló előtt. Ami csak az egyik kedves visszatérő emlék, de a nyönyörű promenád, ahol szinte naponta más más zenekar játszott szebbnél szebb muzsikát, vagy a csodálatos XII.század- beli templom és a harang torony, amelynek 1/4 órás ütései nélkül el sem tudtuk volna képzelni éjszakai nyugalmunkat. A Mozart kávéház, valódi  Mozart kávéjával / kávé, tejszinhab, 3 cl Mozart likör és 1 valódi Mozart-Kugel. A kedves grill estekről nem is beszélve ,  szinte naponta más más kiránduló helyet felfedezve, mint  az egyedülálló Krimml vízesés, a Kaprun alján fekvő és sízésre kiválóan alkalmas Gleccser tó. A nem messze lévő Feldtauern alagúton át  található Heiligenseele, vagy Ausztira második legmagasabb csúcs a Ferenc József csúcs a Grossglockneren.  Mind mind csodás látvány az igazi osztrák "geműtlich" hangulattal.

Sohasem gondoltam volna , hogy ez a sok gyönyörűség egyszerre életem legszomorúbb hellyévé változik, hogy az oly nagyon szeretett promenád tóparti sétánya a behajló fűzfaágaival egyszer Zsuzsi örök lakóhelye lesz, és vidám nevetése helyett  örökké azt a víz csobbanást fogom hallani, amelyik a hamvait, az urnáját és a virágait elnyelte. Hogy  egyedűl fogok állni a szakadó esőben egy nyári reggel szinte esti sötétségben, pedig julius 18 volt, máskor oly csodás nyári nap, és a helyet csak egy véletlenűl évekkel ezelőtt megvásárolt fatányér mutatja.

Sokan feltették nekem a kérdést, hogy miért teljesítettük ezt a kérését, amellett, hogy egy ilyen parancsot megtagadni nem lehet, különösen nem ha az az indoka, hogy életében ott volt a legboldogabb, és Ő is tudta, hogy csak így marad meg nekünk ez a hely olyan kedvesnek, mint életében volt, ahová márcsak azért is, hogy  mi  továbbra  se hagyjuk el és,  hogy mindig visszajárjunk, hogy ha meglátjuk a képeket mint itt blogomban a hajóállomás képét, akkor mindig a mellette levő pavilon a fűzfával és vele Ő jusson eszünkbe.

Igy vált az egykor oly boldog vidék számomra a legszomorúbbá.